2014. augusztus 1., péntek

12. rész

Reggel fáradtan és fájó szemmel ébredtem. Nem azért mert sírtam volna, csak gondolkoztam ezen az egészen. És persze le se hunytam a szemem, addig, amíg el nem aludtam. Mégis mi a franc volt ez az egész? Ádám úgy bír engem, vagy mi? ― Gondoltam. Az előző este nem volt semmi olyan, amit sikerült volna értelmeznem. Tehát vagy én vagyok a hülye, vagy tényleg bonyolult a dolog. Lehet, hogy mindkettő.
   A nap a szokásosnál kellemesebben kezdődött. Zia békén hagyott, és anyuéknak jókedvük volt. Végül is, a péntek reggel kellemesebben nem is kezdődhetne.
   Fütyörészve mentem le a lépcsőn. Nálunk a jó kedv ragályos. Főleg ha a reggeli készítésben Zia a soros. Kíváncsi voltam, hogy ma mi lesz az, ami miatt megpróbáljuk majd meggyőzni, hogy apu napjait is vállalja el. Na, igen, Zia remekelt a konyhában, míg apu, hát… Mindegy még nem haltam bele egyik olyan reggelibe sem, amit ő készített el.
   ― Nos, nővérkém, mi a mai ajánlat? ― Ültem le az asztalhoz, mire Zia elfordult a tűzhelytől. Ez az! Nem csak pirítós!
   ― Valami, amihez tojás, tej, meg liszt is kell, és még ez-az ― vigyorgott rám.
   ― Most szívatsz, ugye? ― Kezdtem el röhögni. ― Tudod, hogy nem jegyzek meg egy receptet sem, reménytelen vagyok! ― Mosolyogtam.
   ― Nem vagy reménytelen, csak...
   ― Csak gyakorolni kéne ― fejeztem be a mondatot. ― Ha ezt nem mondtad el hatmilliószor, akkor egyszer sem.
   ― Akkor meg?
   ― Minek tanuljam meg? Összekeverném, és palacsinta helyett valami trutyit hoznék össze, ami úgy néz ki, mint a tojásrántotta.
   ― És olyan íze van, mint kocsonyás olajnak ― nevetett. ― Arra emlékszem.
   ― Jól van, na, első próbálkozásom volt! ― Védekeztem. ― De még mindig nem mondtad meg, hogy mi a reggeli.
   ― Csukd be a szemed, és nyisd ki a szád!
   ― Zia, ne már, utálom ezt a játékot! Sosem tudhatom, hogy mikor fogsz használt zoknit tömni a számba sajtos tojásrántotta megnevezéssel!
   ― Ugyan már, ilyen nem is fordult elő! ― Nevetett.
   ― Még! ― Mondtam és a kezemben lévő ceruzával intettem egyet, mire csak a szemét forgatva kuncogott rajtam. Egyébként meg fogalmam sincs arról, hogy hogyan került hozzám az a ceruza. Nem is érdekes. A tegnapi nap óta sok dologról nem volt fogalmam, akkor miért pont erről lenne?
   ― Akkor ne csukd be a szemed, csak nyisd ki a szád!
   ― Oké, jó! ― Adtam meg magam, mire Zia egy villával fordult vissza felém, de eltakarta azt, ami a villára van tűzve. ―Tudod mit? Inkább átveszem! ¬― Mondtam és kikaptam a villát a kezéből. ―Amerikai palacsinta? Kelemen Anasztázia, imádlak!
   Felálltam, és a hűtő felé vettem az irányt, hogy keressek valamilyen gyümölcsöt, ami majd jól passzol a palacsintához.
   ― De, csak mert különleges nap a mai ― mosolygott, mire furán néztem rá a hűtőajtó mögül.
   ― Csak nem megkérte Tomi a kezed?
   ―Öhm, nem.
   ― Akkor meg fogja? ― Néztem rá felhúzott szemöldökkel és reménykedtem. Aztán elképzeltem magamat, mint koszorúslányt, vagy a hozzátartozót, aki a lakodalmukon beszédet tart. Össze is dőlt az álomkép.
   ― Nem ― nézett rám. Természetesen értetlenkedve. Ilyenkor elgondolkozok azon, hogy most akkor szőkének kéne lennie, vagy csak a sötétség szivárgott ki kedves testvérem fejéből, amit hosszú fekete hajjal takar. ― Ma van a szülinapod ― mondta lassan. Vegye úgy mindenki, hogy ,,visszaszívom” azt, amit az előbb gondoltam.
   ― Na ne szívass! ― Bámultam rá tágra nyílt szemekkel, majd a konyhában lévő falinaptárhoz szaladtam. Szeptember negyedike. Hoppá. Elfelejtettem a saját szülinapomat.
   ― Ne szégyelld, hiszen öregszel ― viccelődött Zia
   ― Ha-ha, nagyon vicces… ― Mondtam miközben visszamentem a hűtőhöz. ― Főleg úgy hogy, te vagy az idősebb.
   ― Hé, kikérem magamnak, ez igenis jó volt!
   ― Persze, majd jövőre, amikor betöltöd a tizennyolcat, akkor én is el fogom játszani, hogy milyen öreg vagy már ― vigyorogtam rá pimaszul, és kivettem egy üveg nutellát meg pár szem epret. 
   ― Boldog szülinapot, kincsem! ― Trappolt le anyu lelkesen pizsamában és köntösben a lépcsőn, majd őt követte apu, akit abban a pillanatban leginkább egy zombihoz tudtam volna hasonlítani. Anya a két keze közé fogta az arcomat majd lelkesen mind a két oldalra nyomott egy-egy puszit. Most tényleg, hogy tud ő már kora reggel így pörögni?
   ― Köszi, anyu ― mosolyogtam rá. ― Szép jó reggelt apa, látom éber vagy ­― nevettem, mire apu csak integetett. Hát jó, több mint a semmi, nem igaz?
   ― Aranyom, most hogy betöltötted a tizenötöt muszáj beszélnünk valami nagyon fontos dologról ― szólalt meg anya, mire apu hirtelen megfordult és tágra nyitott szemekkel meredt anyura. Teljesen egyetértettem a reakciójával.
   ― Ugye nem a méhecskékről meg a virágokról, mert ha igen, akkor van egy olyan érzésem, hogy ez lesz az utolsó szülinapom ― mondtam, mire Zia elkezdett kuncogni.
   ― Nem, valami másról, ami szintén komoly, a méhecskék megmaradnak jövőre ― Zia abbahagyta a kuncogást. Túl hirtelen. Nagyon nem tetszik ez nekem. Mit tud, amit én nem?
   ― Anyu, ugye nem? ― Kérdezte Zia, és rémülten rám nézett.
   ― De bizony ― bólogatott.
   ― Izé, nem tudom, hogy feltűnt-e nektek, de itt vagyok még én is! ― Szóltam.
   ― Előbb edd meg a reggelidet, aztán megbeszéljük ― mondta anyu. Oké, már kezdtem félni, nem is kicsit. Mi olyan folyhat itt amiről nem tudok?