2014. május 18., vasárnap

9. rész

A többi öt óra hihetetlenül gyorsan elrepült. A tanárok nagyon rendesek voltak, és csak ismerkedtünk az órákon. Na igen, minden egyes órán azon kattogott az agyam, hogy Rami miért mondta, hogy gusztustalanok vagyunk Ádámmal. Csak megbeszéltük, hogy ma gyakorolni fogunk. Ebben semmi olyan nem volt, ami ,,gusztustalanul nyálas" lenne. Mindegy, rá hagyom...

 ― Stefánia, csöngettek! ― Kiabált fel anyu.
― Megyek! ― Kiabáltam vissza, és lerohantam a lépcsőn, ahol az ajtó másik oldalán Ádám állt.
― Szia ― köszönt halkan. ― Na, ki fog megtanítani gitározni? - Kérdezte játékosan.
― Azt hittem hogy már tudsz - mondtam döbbenten, mire Ádám a fejét fogva elkezdett röhögni
― Akkor úgy kérdezem, hogy ki fog megtanítani téged - mondta, hangsúlyozva a ,,téged"-et.
― Jaa - jöttem rá ―. Esetleg, létezik az, hogy te? ― Nevettem.
― Létezik - vágta rá.
   Ádám bemutatkozott anyunak, majd elküldött minket, hogy álljunk neki a feladatnak.

 ― Ez lenne az én kis kuckóm - mutattam körbe a szobám.
― Szép ― mondta elismerően ―, azok ott falevelek? 
― Igen, de csak krepp papír ― mosolyogtam büszkén a művemet nézve. Igen, nekem a papírból készült falevél egy műnek számít. 
― Szép ― mondta ismét, majd rám mosolygott. ― Nos, készen állsz arra, hogy gitározni tanulj? - Vigyorgott.
― Készen születtem ― mosolyogtam vissza. Ezt meg miért mondtam? 
― Akkor jó - nevetett.
  Ádám szépen lassan kivette a gitárt a tokjából és felém nyújtotta, mire nagyra nyílt szemmel néztem a gitárra, Ádámra, aztán megint a gitárra.
― Azt mondtad, hogy készen állsz arra hogy gitározni tanulj - nézett rám.
― Tudom... De azt hittem, hogy előbb megmutatod, hogy hogyan kell, mert én még megfogni sem tudom rendesen - mondtam, mire elröhögte magát. 
― Akkor figyelj és tanulj ― kacsintott rám és leült az ágyam szélére. Ölébe vette a gitárt és elkezdett játszani rajta egy ismerős dallamot, amihez énekelni is kezdett. Micsoda hang! 
― Így gondoltam ― mondta, mikor leültem mellé. ― Na, gyerünk, próbáld meg! Az ölembe vettem a gitárt, de úgy néztem rá, mintha valamilyen állat lenne, amelyik mindjárt belepisil az ölembe. Meglepődnék, ha a gitár tenné ezt, az biztos. ― Ne félj tőle, nem harap ― bíztatott, majd megmutatta, hogy hova tegyem a kezem és hogyan pengessem a húrokat, hogy ne tűnjek komplett idiótának. Mivel nem nagyon sikerült a gitárral vívott harcomban felülkerekedni, még nagyjából egy órával később is az elejével szenvedtünk, anyu meg már legalább tizenötször jött be azért, hogy megkérdezze, kérünk-e enni, vagy inni valamit. Az anyai törődés. ― Ezzel az ujjaddal fogd le ezt a húrt ― kérte Ádám, miközben ő az én kezemet fogta le, és irányítani próbálta, hogy legalább egyszer sikerüljön. Hát, nem jött össze. ― Hát én ezt nem hiszem el! ― Mondtam és a gitárra hajtottam a fejem. ― Sikerülni fog... Valamikor... ― Simított végig a hajamon. Fölnéztem, és Ádám arca pár centiméternyire volt az enyémtől. Láttam, hogy mélyen a szemembe néz, de nem kaptam el a tekintetem. Inkább belenéztem a gyönyörű sötétkék szemeibe. Éreztem a nyugodt leheletét az arcomon. Szinte a szívverését is hallottam. Az arcunk kezdett közeledni egymáshoz, lassan, mintha egy lassított felvétel lett volna. A szívem majd kiugrott a helyéről, a világ megszűnt létezni. Még egyszer a szemébe néztem, és aztán ahogy közelebb ért ő hozzám, és én hozzá, elkezdtem lassan lehunyni a szemem. Az ajka hozzáért az enyémhez. Jézusom! Ádám most megcsókolt!(?)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése