2014. május 29., csütörtök

11. rész

― Mennem kell ― suttogta. ― Holnap találkozunk.
― Akkor holnap ― néztem fel rá. 
   Kiengedtem, majd megálltam a kapuban.  Figyeltem ahogy Ádám eredetileg magas alakja egyre kisebb lesz, ahogy távolodik. Még mielőtt lekanyarodott volna a sarkon visszafordult, és integetett. Mosolyogva intettem vissza.
― Stefi! ― Üvöltött ki az ablakomon Zia.
― Mondjad! ― Kiabáltam vissza.
― Gyere fel és beszéljünk!
― Mégis mi van veled mostanában? ― Néztem rá vigyorogva. ― Aggódsz azért, hogy szereztem- e barátokat, aztán meg beszélni akarsz velem ― nevettem, mire Zia ,,kedvesen" beintett. ― Én is szeretlek! ― Mutattam szívet a kezemmel.
― Húzzad már föl a beled! - mondta, mire anya kinyitotta a bejárati ajtót.
― Muszáj nektek ilyenkor itt üvöltözni? ― Kérdezte fenyegető arckifejezéssel. Hupsz...
― Szia, anyu ― integetett neki Zia, mire a homlokomra csaptam.
― Menj befelé az ablakból! ― Utasította anyu, mire a nővérem beljebb húzódott. ― Te meg menj befele, késő van már ― mutatott rám.
  ― Na, Zia, mondjad, mit akarsz?
― Figyelek, mi volt ez, ami történt? ― Kérdezte.
― Minek tűnt? - Kérdeztem vissza.
― Ne legyél szemtelen!
― Még te mondod?! ― Borultam ki. ― Mi a franc volt az ami vacsora alatt történt?! Mit akartál azzal elérni?
― Csak szívtam a véred, ne ugorj már a torkomnak!
― Fejezzétek már be! - Nyitott be anyu, mire mindketten elhallgattunk és Zia elindult kifele. ― Jó éjszakát ― mondta, majd ő is kiment.
   Egy gyors zuhany és fogmosás után másra se vágytam, csak arra, hogy magamra hagyjanak a gondolataimmal. Lenne mit átnéznem magamban... Ádám, a vacsoránál történtek, Zia szemétsége, A csók.

2014. május 23., péntek

10. rész

Atya világ! Ádámmal... csókolóztunk... Ádám és én, én és Ádám. Mi van?!
  A csókot drága kedves nővérem szakította félbe a látogatásával.
― Stefi, anyu kérdezi, hogy kértek-e... ― Kezdte, ugyanakkor be is fejezte a fél mondatot amikor meglátta, ahogy elhúzódunk egymástól Ádámmal. ― Anyu fél hogy esetleg kiszáradtok ― mondta. ― Úgy látom nem kell tartania tőle ― tette hozzá suttogva, miközben elfojtott egy vigyort. Úgy tettünk mintha nem értenénk és nem is hallanánk a célzást.
― Ettől nem kell félnie ― mondta Ádám, mire felemeltem egy palack vizet megmutatni, hogy mi bizony nem szomjazunk.
― Zia ― hallatszott anyu hangja a nappaliból ―, szólj Stefiéknek hogy jöjjenek le, kész a vacsora, és ami azt illeti, te is told le a képed, nem viheted föl az ennivalót a szobádba!
― Hallottátok -fordult felénk Zia, majd elindult. A fejemmel intettem Ádámnak, hogy jobb lesz ha megyünk.

― Mi volt ez, Stefi? ― Kérdezte Zia miközben terítettünk.
― Nem tudom, illetve, fogalmam sincs. Majd megbeszéljük, jó?
― Jó ― bólogatott. ― De most nem rázol le.
― Francba ― motyogtam az orrom alatt.

― Szóval... Ádám, Stefi mesélte, hogy több hangszeren is játszol ― törte meg a csendet apu, aki csak holnap indul majd a sokadik üzleti útjára.
― Ha tudnád milyen sok hangszeren ― suttogta Zia felém fordulva, mire egy kicsit megböktem a lábammal a bokáját. Igen, egy kicsit.... ― Aucs! ― Kiabált fel.
― Mi bajod, Anasztázia? ― Nézett rá anyu.
― Oh, semmi csak bevágtam a lábujjam az asztal sarkába.
― Kell neked folyton lóbálnod a lábad - néztem rá kissé szemrehányóan, és kissé kárörvendően, mire Ádám csak tágra nyílt szemekkel nézett ránk. Látszik hogy húga van...
― Visszatérve az eredeti kérdésre: zongorázok és gitározok.
   Na igen, a vacsora elég feszült hangulatban telt el. A kínos és a még kínosabb beszélgetések közepette elszaladt az idő. Volt már negyed kilenc körül, amikor fölálltunk az asztaltól, és Ádám kijelentette, hogy jobb ha most megy.
― Rendben, akkor kiengedlek ― vállalkozott anyu. Én meg akartam beszélni Ádámmal, hogy mégis mi történt a szobámban, úgyhogy gyorsan leintettem anyut:
― Hagyd,majd kikísérem én.
― Vajon miért vagy ilyen ,,vállalkozószellemű" hirtelen? ― Kurjantotta a nővérem, miközben az ujjaival idézőjelet rajzolt a levegőbe. A tőlem tellő legszúrósabb pillantást vetettem rá.
― Mi? ― Kérdezte anyu. Szerencse.
― Semmi! ― kiált le ― már a lépcsőről ― Zia. A nyakamat merném tenni arra, hogy az ablakomból fog leskelődni. A genya.
   A házból a létező leggyorsabb léptekkel indultunk kifele, ami még nem mondható futásnak. Miután a bejárati ajtót becsuktam magunk mögött, szépen, lassan, komótosan ballagtunk a kora őszi - késő nyári hűvösben. Nem tudtam még mindig mire vélni a történteket, szinte járni is elfelejtettem. Jobb láb előre, aztán bal láb előre és még egyszer ugyanez. Teljes némaságban haladtunk a kapu felé. Legalább hét perc telt el az óta, hogy becsuktam magunk mögött az ajtót. Az utcai lámpák fényei halványan megvilágították mindkettőnk arcát. Hibátlanul ki tudtam venni az arcának minden egyes vonalát. Tökéletes orr, tökéletes ajkak. Észrevette hogy néztem. Rám nézett, mire elkaptam a fejem. Kínos. Nagyon kínos. Hogy tudtam elszúrni egy két napja tartó barátságot? Én sem tudom...
― Köszönöm a vacsorát ― törte meg a csendet, amikor a kapuhoz értünk.
― Ne köszönd ― néztem rá ―, inkább bocsánat a kínos hangulatért.
   Elmosolyodott.
― Semmi gond, legalább volt egy érdekes estém.
― Nem szokott ilyen előfordulni. Tényleg
― Akkor ez most a tiszteletemre volt? - Mosolygott.
― Mondhatjuk - elnevettem magam.
― Akkor, most jobb ha indulok - fordult egy árnyalatnyit komolyabbra.
― Szia.
   Ádám ölelésre nyitotta a kezét, de én inkább kézfogásra nyújtottam a sajátom. Majd, miután megláttuk egymás reakcióit, ez rögtön megfordult. Ő a kezét nyújtotta én pedig egy ölelésre készen álltam. Végül kezet ráztunk. Szinte kihallatszott az ablakomból Zia csalódott sóhaja. Magamon éreztem Ádám tekintetét, amíg én a kezünket bámultam. Amit még mindig nem engedtünk el. Ránéztem Ádámra, aki eddig is rajtam pihentette a tekintetét. A következő dolog amit észrevettem, az az volt, hogy húzott maga felé, majd az, hogy a karjaiba zárt. Az arcomat egyenesen a mellkasába fúrtam és mélyen beszívtam az illatát. Nem tudom meddig maradtunk így, lehet, hogy akár percekig. Erősen szorított magához, és ― bár számomra megfejthetetlen, hogy miért ― azt kívántam, bárcsak örökké tartana a pillanat. Amikor ennek az örökkének vége lett, a földet bámultam. Ádám, az államnál fogva megemelte a fejem, hogy biztosan a szemébe tudjak nézni. A tekintetünk megint összeakadt, mint amikor gyakoroltunk.
― Köszi, hogy türelmesen kibírtad a gitárral való szenvedésem ― mondtam, megtörve ezzel a csendet. Ami ezúttal nem is volt kínos csend.
Nem szólt semmit, csak elmosolyodott. Előtte nem is vettem észre, hogy a keze a derekamon maradt. Nem néztem másfele, nem is próbáltam, és nem is akartam. Megint elkezdett maga felé húzni, csak most nem csak azért hogy megöleljen. Mielőtt megcsókolt ismét szorosan magához húzott és rám mosolygott, majd hosszasan megcsókolt. Újra, ismét, megint, ahogy tetszik.

2014. május 18., vasárnap

9. rész

A többi öt óra hihetetlenül gyorsan elrepült. A tanárok nagyon rendesek voltak, és csak ismerkedtünk az órákon. Na igen, minden egyes órán azon kattogott az agyam, hogy Rami miért mondta, hogy gusztustalanok vagyunk Ádámmal. Csak megbeszéltük, hogy ma gyakorolni fogunk. Ebben semmi olyan nem volt, ami ,,gusztustalanul nyálas" lenne. Mindegy, rá hagyom...

 ― Stefánia, csöngettek! ― Kiabált fel anyu.
― Megyek! ― Kiabáltam vissza, és lerohantam a lépcsőn, ahol az ajtó másik oldalán Ádám állt.
― Szia ― köszönt halkan. ― Na, ki fog megtanítani gitározni? - Kérdezte játékosan.
― Azt hittem hogy már tudsz - mondtam döbbenten, mire Ádám a fejét fogva elkezdett röhögni
― Akkor úgy kérdezem, hogy ki fog megtanítani téged - mondta, hangsúlyozva a ,,téged"-et.
― Jaa - jöttem rá ―. Esetleg, létezik az, hogy te? ― Nevettem.
― Létezik - vágta rá.
   Ádám bemutatkozott anyunak, majd elküldött minket, hogy álljunk neki a feladatnak.

 ― Ez lenne az én kis kuckóm - mutattam körbe a szobám.
― Szép ― mondta elismerően ―, azok ott falevelek? 
― Igen, de csak krepp papír ― mosolyogtam büszkén a művemet nézve. Igen, nekem a papírból készült falevél egy műnek számít. 
― Szép ― mondta ismét, majd rám mosolygott. ― Nos, készen állsz arra, hogy gitározni tanulj? - Vigyorgott.
― Készen születtem ― mosolyogtam vissza. Ezt meg miért mondtam? 
― Akkor jó - nevetett.
  Ádám szépen lassan kivette a gitárt a tokjából és felém nyújtotta, mire nagyra nyílt szemmel néztem a gitárra, Ádámra, aztán megint a gitárra.
― Azt mondtad, hogy készen állsz arra hogy gitározni tanulj - nézett rám.
― Tudom... De azt hittem, hogy előbb megmutatod, hogy hogyan kell, mert én még megfogni sem tudom rendesen - mondtam, mire elröhögte magát. 
― Akkor figyelj és tanulj ― kacsintott rám és leült az ágyam szélére. Ölébe vette a gitárt és elkezdett játszani rajta egy ismerős dallamot, amihez énekelni is kezdett. Micsoda hang! 
― Így gondoltam ― mondta, mikor leültem mellé. ― Na, gyerünk, próbáld meg! Az ölembe vettem a gitárt, de úgy néztem rá, mintha valamilyen állat lenne, amelyik mindjárt belepisil az ölembe. Meglepődnék, ha a gitár tenné ezt, az biztos. ― Ne félj tőle, nem harap ― bíztatott, majd megmutatta, hogy hova tegyem a kezem és hogyan pengessem a húrokat, hogy ne tűnjek komplett idiótának. Mivel nem nagyon sikerült a gitárral vívott harcomban felülkerekedni, még nagyjából egy órával később is az elejével szenvedtünk, anyu meg már legalább tizenötször jött be azért, hogy megkérdezze, kérünk-e enni, vagy inni valamit. Az anyai törődés. ― Ezzel az ujjaddal fogd le ezt a húrt ― kérte Ádám, miközben ő az én kezemet fogta le, és irányítani próbálta, hogy legalább egyszer sikerüljön. Hát, nem jött össze. ― Hát én ezt nem hiszem el! ― Mondtam és a gitárra hajtottam a fejem. ― Sikerülni fog... Valamikor... ― Simított végig a hajamon. Fölnéztem, és Ádám arca pár centiméternyire volt az enyémtől. Láttam, hogy mélyen a szemembe néz, de nem kaptam el a tekintetem. Inkább belenéztem a gyönyörű sötétkék szemeibe. Éreztem a nyugodt leheletét az arcomon. Szinte a szívverését is hallottam. Az arcunk kezdett közeledni egymáshoz, lassan, mintha egy lassított felvétel lett volna. A szívem majd kiugrott a helyéről, a világ megszűnt létezni. Még egyszer a szemébe néztem, és aztán ahogy közelebb ért ő hozzám, és én hozzá, elkezdtem lassan lehunyni a szemem. Az ajka hozzáért az enyémhez. Jézusom! Ádám most megcsókolt!(?)

2014. május 11., vasárnap

8. rész

― Szóval... Úgy tűnik együtt kell majd dolgoznunk ― kezdte Ádám csöngetés után. ― Menni fog? ― Dramatizálta túl.
― Nem hinném, menjünk és könyörögjük ki, hogy mással állhassunk párba ― mentem bele a játékba.
― Oké ― mondta és elröhögtük magunkat ―, egyébként nem hinném hogy Rami örülne a párjának ― mindketten ránéztünk Ramira, aki a padban ülve összekulcsolt kézzel láthatóan dúlt ― fúlt magában.
― Nem csodálom, hogy így reagált, én is ezt csinálnám a helyébe ― mondtam nevetve.
― Amúgy az ofő elmondta, hogy mi a feladat lényege?
― Persze. Lehet választani, hogy a párok milyen dalt dolgoznak fel és adnak elő.
― Énekelni is kell?
― Lehet, de nem kötelező. Van ötleted, hogy mit lehetne feldolgozni?
― Van, egy duett. ― Mondta és közben előszedte a mobilját és a fülhallgatóját, aminek az egyik oldalát (Van ilyen? Fülhallgatónak oldala? Na mindegy...) felém nyújtotta, és elindította a zenét.
― Komolyan? Ebből mást sem hallok, csak hörgést ― mondtam félig nevetve, félig komolyan.
― Dehogy is, csak vicceltem ― mosolygott, majd átváltott egy másik dalra. Tetszett, ahogy kezdődött, aztán az is, ahogy folytatódott.
― Ez lesz az - néztem föl Ádámra. ― Egyébként, milyen hangszeren tudsz játszani, csak mert ez volt a párba állítás alapja. Mindenkit, aki nem tud hangszeren játszani, olyan mellé raknak, aki tud.
― Zongorázok, gitározok és dobolok ― mondta, mire nekem csak egy ,,azigeeennn" csúszott ki a számon.
― Figyelj, mindjárt csöngetnek, el kéne indulni a következő órára.
― Rendben, csak megpróbálom Ramit magához téríteni a sokkból... Vagy duzzogásból...

   Ahogy mentünk a következő órára, a folyosón egy srác az osztályból leszólított minket, illetve, egyikünket
― Szia cica, van gazdád? ― Állt meg előttünk.
― Már bocsi, de kihez beszélsz? ― Kérdeztem.
― Hozzád.
― Károly, ne legyél bunkó ― szólt rá Rami. Aha, akkor ő volt az aki jelentett...
― Ki vagy te, hogy megmondd, mit tegyek? Nem vagy az anyám!
― Az anyád nem, de az unokanővéred igen! ― Mondta Rami, mire Ádámmal elkerekedett szemekkel néztünk rá. ― Na menj innen inkább ― mondta Rami idegesen, majd Károly a szemét forgatva elment.
― Rami, neked van unokatesód? ― kérdeztem
― Láthatod.
― Hű...
― Stefi, mikor kezdjünk el gyakorolni? ― Váltott témát Ádám.
― Fogalmam sincs... Ma jó?
― Persze ― mosolygott.
― Rendben, akkor délután gyakorlunk ― mosolyogtam vissza.
― Istenem, de gusztustalanul nyálasak vagytok ― szólt közbe Rami.
― Mi van? ― Kérdeztük egyszerre Ádámmal, mire Rami csak legyintett.

2014. május 6., kedd

7. rész

― Rami, nyugi! ― Csitítottam amikor megfelelő távolságra voltunk Zitától és Annától.
― Mégis mit képzel magáról ez a csaj?! ― Dühöngött.
― Nyugodj meg! Sokkal szemetebb is lehetett volna!
― Nem érdekel!
   Miközben Rami szét idegeskedte a fejét, becsöngettek. Ádám még sehol, de az ofőnk, Erdei tanár úr már megjelent, nyitotta az ajtót, és elkezdett betessékelni minket. A tanév első órája hivatalosan is megkezdődik.

  ― Gyerekek, valaki nem akarna esetleg jelenteni? ― Célozgatott, mire az osztály egyhangúan elkezdte a fejét rázni. ― Jó, akkor mondom úgy, hogy valaki jelentsen! ― Mondta, mire egy sötét hajú, zöld szemű magas srác kimászott a padból.
― Tanár úrnak jelentem, az osztály létszáma fogalmam sincs hány fő, hiányzik: tippem sincs kicsoda ― mondta, mire az osztály egy részéről hangos röhögés hallatszott, máshonnan meg a cirip-cirip csönd is nagyon hangosnak számítana.
― Károly... ― kezdte ― Először: Az osztályban huszonegyen vagytok. Másodszor: Látom még akkor nem ismerkedtetek nagyon össze, de semmi gond, ezt könnyen tudjuk orvosolni azzal, hogy páros feladatokat fogtok kapni ― mondta, mire mindenki elkezdett súgdolózni ―. De, én fogom megmondani, hogy kivel lesztek egy párban! ― Kicsi sokk, és hoppá! Nyílik az ajtó!
― Elnézést a késésért! A húgom nem érezte jól magát és vigyáznom kellett rá, amíg az édesanyánk rendbe nem szedte ahhoz, hogy elvigye orvoshoz. ― Ádám! Már azt hittem, hogy ő beteg!
― Abban az esetben, ha anyukád vagy orvos ezt igazolta, semmi gond.
― Persze, itt van a papíron ― mondta és a tanár úr kezébe nyomott egy cetlit, majd leült a mögöttem lévő padhoz.
― Nos, ott tartottunk, hogy ki kivel kerül párba...
― Mi van? - Suttogta oda nekünk Ádám.
― Páros feladat ― dőlt hozzá hátra Rami.
   A tanár úr csak sorolta a neveket. Xy lesz Yz-vel, Xz lesz Xyz-vel.
― Ramóna, te Zitával leszel.
― Tessék?! - Kérdeztél egyszerre felháborodva, mire a tanár úr megismételte a mondatot. Úgy tűnik, nem vette észre a felháborodottságukat.
― Stefánia, a te párod Ádám ― mondta mire én hátrafordultam Ádámhoz és egymásra mosolyogtunk.

2014. április 26., szombat

6.rész

  Nem is volt annyira gáz a tankönyv vásár, mármint, a könyvtáros hölgy egész aranyos. Lehet, hogy egész sok időt fogok eltölteni a könyvtárban. Vajon ezért nem voltak barátaim általánosban...? Áh, mindegy is.
   Amikor hazaértem az fogadott, hogy a nővérem a kanapén elnyúlva bámulja a tévét egy nagy adag popcornnal az ölében, és volt egy tál a dohányzóasztalon is, abban nem tudom mi volt, de szerintem jobb is így.
― Ugye nem az amire gondolok? ― Kérdeztem reménykedve, majd ránéztem az órámra. 18:20. De az amire gondolok...
― Csukd be a füled! ― Szólt.
― Nem inkább a szemem? ― Kérdeztem értetlenül.
― Azt is ― legyintett hanyagul és visszafordult a tévéhez, ahol éppen a nagy kedvence ment. ― Jujj, várj ― szólt utánam ― ezt még hallgasd meg! Vilu olyan szépen énekel...
― Zia, tudod, hogy mennyire utálom ezt a műsort... Az egész egy megjátszott, hülye szappanopera, ahol egyszer csak amikor olyan a helyzet akkor megszólal a zene, a franc se tudja honnan, és hirtelen mindenki dalra fakad. Egy szó: baromság ― mondtam artikulálva.
― A zenét nem szereted?
― Persze, hogy szeretem a zenét, de ez a szappanopera még nekem is sok
― Csak arra kérlek, hogy ezt a dalt hallgasd meg.
― Nem
― Stefi... Kérlek - könyörgött.
― Jó, de gyors legyél - adtam meg magam, mire Zia elindította az addig megállított adást, és a csaj elkezdett spanyolul énekelni.
― Na, mit gondolsz?
― Még két sort sem énekelt, abból meg nem tudom megmondani, hogy tetszik-e vagy sem - mondtam.
Összességében annyira nem volt vészes, de hiányzott belőle valami, csak azt nem tudom, hogy mi...

   Az első nap, ami tanulással telik... Hurrá... (Igen, próbálok cinikus lenni... Mondom próbálok!) Ki izgul? Hát én!
   A suliba menet a buszon összefutottam Ramival, tehát egy nagyon kicsit enyhült bennem a görcsös félelem. Egy kicsit...
   Jelző csengetésig beszélgettünk Ramival, és közbe az ajtót is figyeltük, hogy mikor jön Ádám. Nem jött, ki tudja, az is lehet, hogy megbetegedett. Jelző után az elindultunk az énekterem felé. Jó, na... Szeretek pontos lenni, ha ez bűn, akkor tessék itt vagyok, le lehet lőni!

   ― Nézd már Anna, a gyíkarcok nem akarnak késni, még tíz perccel az óra előtt itt dekkolnak - nyávogta egy lány, és Ramival egyszerre meredtünk rá felhúzott szemöldökkel.- Igen, rólatok beszélek - legyintett felénk, amolyan ,,semmi gond, ennél többet úgy se vártam tőletek" stílusba. Mégis ki ez?
― Elárulnád kérlek, hogy mit képzelsz magadról?! ― Gurult be Rami.
― Hó, hó, állj le, ne merj hozzám érni!-tett egy lépést hátrébb. ― Aranyosi ― nyújtott kezet, de Rami nem reagált. Nem nyúlt a keze után, hogy ő is bemutatkozzon, csak Zita szemébe nézett gyilkos tekintettel, majd a jeget én törtem meg.
― Kelemen Stefánia ― mondtam és kezet akartam fogni Zitával, mire ő elkapta a kezét és csak egy ,,hopp" csúszott ki a száján. Rami körül már érezni lehetett az idegességet, és csak várni lehetett, hogy mikor ugrik neki Zitának és a barátnőjének. Rám nézett, szavak nélkül kérdezve, hogy kinyírhatja-e, mire alig láthatóan megráztam a fejem, hogy ne tegye. Végül nem mondtunk semmit csak elsétáltunk tőlük. Mondtam volna azt, hogy mindenki szimpatikus? Visszavonom...

2014. április 24., csütörtök

5. rész

  Jól elbeszélgettünk addig amíg Rami és Ádám megebédeltek. Nem is rossz... Egyetlen egy nap és két új barát. A buszról is ugyan ott szállunk le, szóval sokáig megyünk együtt.
 ― Na milyen volt az első nap? Szereztél barátokat? Rendesek? Nem piszkálódnak, mint azelőtt? Megverjem? ― bombázott kérdésekkel a nővérem.
― Huhh, Zia... Egy: Szia neked is. Kettő: Mi ez a kérdészuhatag?
― Csak biztos akarok lenni abban, hogy a kicsi hugicám ne maradjon magára a következő öt évre.
― Kéred a lázmérőt?- néztem rá viccelődve
― De vicces vagy, ha-ha... ― Nézett rám komoran.
― Tudod, hogy szeretlek ― mosolyogtam rá félrebillentett fejjel, majd felrohantam az emeletre.

   A szobámban gyorsan átöltöztem egy kényelmesebb cuccba, majd felkaptam a legnagyobb táskámat és elindultam a tankönyveimért vissza a suliba. Rögtön második nap már tanulunk? Neeee... Végül is... Énekkel kezdünk szóval ez biztos egy ismerkedős óra lesz. Gondolom...