Atya világ! Ádámmal... csókolóztunk... Ádám és én, én és Ádám. Mi van?!
A csókot drága kedves nővérem szakította félbe a látogatásával.
― Stefi, anyu kérdezi, hogy kértek-e...
― Kezdte, ugyanakkor be is fejezte a fél mondatot amikor meglátta, ahogy elhúzódunk egymástól Ádámmal.
― Anyu fél hogy esetleg kiszáradtok
― mondta.
― Úgy látom nem kell tartania tőle
― tette hozzá suttogva, miközben elfojtott egy vigyort. Úgy tettünk mintha nem értenénk és nem is hallanánk a célzást.
― Ettől nem kell félnie
― mondta Ádám, mire felemeltem egy palack vizet megmutatni, hogy mi bizony nem szomjazunk.
― Zia
― hallatszott anyu hangja a nappaliból
―, szólj Stefiéknek hogy jöjjenek le, kész a vacsora, és ami azt illeti, te is told le a képed, nem viheted föl az ennivalót a szobádba!
― Hallottátok -fordult felénk Zia, majd elindult. A fejemmel intettem Ádámnak, hogy jobb lesz ha megyünk.
― Mi volt ez, Stefi?
― Kérdezte Zia miközben terítettünk.
― Nem tudom, illetve, fogalmam sincs. Majd megbeszéljük, jó?
― Jó
― bólogatott.
― De most nem rázol le.
― Francba
― motyogtam az orrom alatt.
― Szóval... Ádám, Stefi mesélte, hogy több hangszeren is játszol
― törte meg a csendet apu, aki csak holnap indul majd a sokadik üzleti útjára.
― Ha tudnád milyen sok hangszeren
― suttogta Zia felém fordulva, mire egy kicsit megböktem a lábammal a bokáját. Igen, egy kicsit....
― Aucs!
― Kiabált fel.
― Mi bajod, Anasztázia?
― Nézett rá anyu.
― Oh, semmi csak bevágtam a lábujjam az asztal sarkába.
― Kell neked folyton lóbálnod a lábad - néztem rá kissé szemrehányóan, és kissé kárörvendően, mire Ádám csak tágra nyílt szemekkel nézett ránk. Látszik hogy húga van...
― Visszatérve az eredeti kérdésre: zongorázok és gitározok.
Na igen, a vacsora elég feszült hangulatban telt el. A kínos és a még kínosabb beszélgetések közepette elszaladt az idő. Volt már negyed kilenc körül, amikor fölálltunk az asztaltól, és Ádám kijelentette, hogy jobb ha most megy.
― Rendben, akkor kiengedlek
― vállalkozott anyu. Én meg akartam beszélni Ádámmal, hogy mégis mi történt a szobámban, úgyhogy gyorsan leintettem anyut:
― Hagyd,majd kikísérem én.
― Vajon miért vagy ilyen ,,vállalkozószellemű" hirtelen?
― Kurjantotta a nővérem, miközben az ujjaival idézőjelet rajzolt a levegőbe. A tőlem tellő legszúrósabb pillantást vetettem rá.
― Mi?
― Kérdezte anyu. Szerencse.
― Semmi!
― kiált le
― már a lépcsőről
― Zia. A nyakamat merném tenni arra, hogy az ablakomból fog leskelődni. A genya.
A házból a létező leggyorsabb léptekkel indultunk kifele, ami még nem mondható futásnak. Miután a bejárati ajtót becsuktam magunk mögött, szépen, lassan, komótosan ballagtunk a kora őszi - késő nyári hűvösben. Nem tudtam még mindig mire vélni a történteket, szinte járni is elfelejtettem. Jobb láb előre, aztán bal láb előre és még egyszer ugyanez. Teljes némaságban haladtunk a kapu felé. Legalább hét perc telt el az óta, hogy becsuktam magunk mögött az ajtót. Az utcai lámpák fényei halványan megvilágították mindkettőnk arcát. Hibátlanul ki tudtam venni az arcának minden egyes vonalát. Tökéletes orr, tökéletes ajkak. Észrevette hogy néztem. Rám nézett, mire elkaptam a fejem. Kínos. Nagyon kínos. Hogy tudtam elszúrni egy két napja tartó barátságot? Én sem tudom...
― Köszönöm a vacsorát
― törte meg a csendet, amikor a kapuhoz értünk.
― Ne köszönd
― néztem rá
―, inkább bocsánat a kínos hangulatért.
Elmosolyodott.
― Semmi gond, legalább volt egy érdekes estém.
― Nem szokott ilyen előfordulni. Tényleg
― Akkor ez most a tiszteletemre volt? - Mosolygott.
― Mondhatjuk - elnevettem magam.
― Akkor, most jobb ha indulok - fordult egy árnyalatnyit komolyabbra.
― Szia.
Ádám ölelésre nyitotta a kezét, de én inkább kézfogásra nyújtottam a sajátom. Majd, miután megláttuk egymás reakcióit, ez rögtön megfordult. Ő a kezét nyújtotta én pedig egy ölelésre készen álltam. Végül kezet ráztunk. Szinte kihallatszott az ablakomból Zia csalódott sóhaja. Magamon éreztem Ádám tekintetét, amíg én a kezünket bámultam. Amit még mindig nem engedtünk el. Ránéztem Ádámra, aki eddig is rajtam pihentette a tekintetét. A következő dolog amit észrevettem, az az volt, hogy húzott maga felé, majd az, hogy a karjaiba zárt. Az arcomat egyenesen a mellkasába fúrtam és mélyen beszívtam az illatát. Nem tudom meddig maradtunk így, lehet, hogy akár percekig. Erősen szorított magához, és
― bár számomra megfejthetetlen, hogy miért
― azt kívántam, bárcsak örökké tartana a pillanat. Amikor ennek az örökkének vége lett, a földet bámultam. Ádám, az államnál fogva megemelte a fejem, hogy biztosan a szemébe tudjak nézni. A tekintetünk megint összeakadt, mint amikor gyakoroltunk.
― Köszi, hogy türelmesen kibírtad a gitárral való szenvedésem
― mondtam, megtörve ezzel a csendet. Ami ezúttal nem is volt kínos csend.
Nem szólt semmit, csak elmosolyodott. Előtte nem is vettem észre, hogy a keze a derekamon maradt. Nem néztem másfele, nem is próbáltam, és nem is akartam. Megint elkezdett maga felé húzni, csak most nem csak azért hogy megöleljen. Mielőtt megcsókolt ismét szorosan magához húzott és rám mosolygott, majd hosszasan megcsókolt. Újra, ismét, megint, ahogy tetszik.